Van-e szükség magyar kultúrára?
Szőcs Géza (kultúráért felelős államtitkár)

Van-e szükség magyar kultúrára? E kérdésre persze csak azután lehetséges válaszolni, ha már igenlő választ adtunk arra az átfogóbb kérdésre is, hogy van-e szükség kultúrára általában. Amivel foglalkozni nyilván aligha lehet most feladatunk. De tegyük fel, hogy meggyőző érveket találtunk a mellett az állítás mellett, hogy kultúrára szükségünk van, mármint az emberiségnek. Ettől a pillanattól kezdve két logika mentén lehetséges közelítenünk előadásunk tárgyához.

Az egyik: felmutatni azt a partikuláris (és lehetőleg koherens) világmagyarázatot – képletesen szólva: azt a magyar mandalát – amely mint az Univerzumban sorsszerűen működő erők szublimált lenyomata képes megvilágítani csak általunk (általunk, magyarok által) megélt, csak általunk feltárt tényeket és összefüggéseket az ember létével kapcsolatban. Hogyan értelmezhető a lét egy lá-végű ereszkedő dallamvilág metafizikája révén, mit tár fel önmagunkról egy libanoni cédrusról készült festmény, hova nyílnak a távlatok egy székely kapu félkörívén keresztül: e kérdéseket s a rengeteg ezekhez hasonlót nem próbálta még senki valamely egységes privát ("magyar") esztétikum rendszerébe foglalni, vagy ha próbálta, aligha járt sikerrel. Sokak számára talán nem is lenne rokonszenves egy ilyen kísérlet, amelyben kétségtelen kockázatot jelentene, ha az elemző a nemzeti jegyekre (pl. felsorolásukra vagy reklámozásukra) összpontosítana, nem pedig ezek univerzális üzeneteire. Itt maradjunk egyelőre annyiban, hogy a magyar szellemi alkotásoknak ezzel a lételméleti interpretációjával egyelőre még adósai vagyunk önmagunknak – de fűzzük hozzá azt is, hogy e szóban forgó feladat nem föltétlenül "mireánk vár", annak megoldása sem nem privilégiumunk, sem nem monopóliumunk.

A másik logika, amellyel a magyar kultúra értelmét kutató érdeklődésre egyféle sajátos választ lehetséges megkockáztatnunk, jóval gyakorlatibb megközelítéssel szolgál számunkra. Ez sokkal funkcionálisabb szemléletű és a magyar kultúra egyik értelmét a közvetítésben, a szellemi értékek cseréjében, egy ilyen téren vállalt szerepben kívánja meghatározni. Noha ez a megközelítés határozottan egy szolgáltatói-közvetítői, tehát egy médium-szerepre korlátozná a magyar kultúra értelmét, teljesen gyakorlatias érveket hozva fel amellett, hogy ez a kultúra milyen hasznos szerepet képes a fent leírt módon betölteni, engedjék meg, hogy – mintegy metaforaként – elmeséljek egy történetet, amely egy svájci ismerősömmel esett meg.

Ezt a zürichi polgárt – nevezzük Szőllősinek – egy napon felhívta telefonon egy ismeretlen magyar ember. Bemutatkozott, és közölte vele, hogy a telefonkönyvből nézte ki a nevét. A következő ajánlatot tette: Szőllősi úr jöjjön el egy üzleti tárgyalásra, amelyen németre és németből kellene tolmácsolnia. Nem több mint egy óráról lenne szó és közreműködését csinosan megfizetnék.

Szőllősit érdekelte a dolog és igent mondott. Másnap a megadott címen, egy cég irodájában a tárgyalás a következőképpen zajlott le. A helybeli üzletember, a cég vezetője, németül beszélt. Szőllősi ezt lefordította magyarra. Az ismeretlen telefonáló, aki egy japán üzletemberrel érkezett, magyarról japánra fordított, majd a japán fél szavait tolmácsolta magyarul. Így folyt a tárgyalás oda-vissza a német és a japán fél között, a két magyar közvetítésével.

A tárgyalás után Szőllősi meghívta egy sörre új ismerősét, mert izgatta, hogy mibe csöppent bele. A fiatalember elmondta magáról, hogy ő világéletében a japánok szerelmese volt, meg is tanult japánul és minden vágya az volt, hogy eljusson Japánba s ha lehet, ott éljen. Egy napon egy japán cég hirdetése került a szeme elé, amelyben tolmácsot kerestek – valakit, aki japánból valamely európai nyelvre tudna fordítani. Miután a magyar is európai nyelv, ő is jelentkezett, s az állást ő kapta meg.

Ez volt a cég legjobb befektetése – hunyorított Szőllősire a messziről jött magyar. – Mert azóta bárhol kell tárgyalni, a világ bármely városában, ő felüti a telefonkönyvet "a legfontosabb magyar betűnél", az Sz betűnél. És eddig még mindig talált egy Szabót vagy Székelyt vagy Szilágyit vagy Szántót, vagy Szászt vagy Szekerest vagy Szűcsöt és eddig még senki nem mondott nemet ugyanarra a kérdésre, amelyre Szőllősi is igennel válaszolt. És mindenhol rendben lezajlik a tárgyalás oda-vissza, Portugáliában vagy Norvégiában vagy Hollandiában.

Eddig tehát a történet, amelyet, mint mondtam, értelmezzünk mint metaforát. A kultúra haszonelvű, lényegében piaci szemléletű megközelítése, ha zavaró is, de a dolog lényegét tekintve nem feltétlenül kizárólagos. Az értéktovábbítás akkor is spirituális tett, ha nem fizet érte senki semmit.